- Daisy! Indulnunk kell! - rázta a vállamat Amy
Emlékeztem az álomra. A nőre, Mamára. Mindenre emlékeztem, pedig először azt hittem, hogy az egész egy álom volt. A nő reggelre eltűnt. Úgy látszik, éjszakákra jön csak ki. Nagy nehezen feltápászkodtam, és Amyre pillantottam.
- Mikor keltél? - kérdeztem
- Nem rég. Hogy aludtál?
- Szépet álmodtam - mosolyodtam el - Indulunk?
- Persze
***
Egy óra séta után beértünk egy nagyon sűrű erdőbe, nem is tudtam hogy létezik ennyire sűrű. Legalábbis itt. Alig lehetett átpréselni magunkat a fák, és bokrok között. Egy idő után megálltunk pihenni, mert találtunk egy méter szabad helyet. Én folyamatosan motoszkálást hallottam, de nem szóltam, mert vagy hülyének néznek, vagy egyszerűen kinevetnek. Így nem szóltam.
Aztán megszólalt Nathan.
- Csak én hallom ezt a folyamatos zörgést?
- Én is hallom, de biztosan egy állat. -mondta Amy, és körbenézett.
- Én indulnék... - mondtam alig hallhatóan, és felálltam.
Erre Nathan megijedt, így ő is felállt, ezért Amy is kénytelen volt jönni.
Már mentünk egy ideje, amikor kiértünk egy tisztásra, amit középen átszelt egy patak.
- Ó, hála Istennek! - rohant előre Amy - Víz!
- Amy, nem biztos hogy..-keztdem de megakadtam, mert egy sikoltás közepette Amy eltűnt. Illetve lezuhant. De hiszem ott föld volt. Közelebb mentünk óvatosan Nathannal, folyamatosan a földet pásztázva. Aztán egy jó mély lyukat vettünk észre.
- Jól vagy? - ordítottam le.
- Nem tört el semmim, de hogy jutok innen ki? - üvöltötte vissza.
Nathan idegességében sírva fakadt, mire én is.
- Figyelj! Próbáld meg a lábaidat belefúrni a földbe, és mássz fel! - tanácsoltam.
- Megpróbálom.
Nem sok idő múlva Amy már a lábán állt a felszínen. Mindannyian megkönnyebbültünk, és továbbhaladva, sokkal óvatosabban.
A palackokat feltöltöttük, és tovább mentünk a ködben. A nagy csendben egyszer csak Nathan felordított.
- Anya, nézd! - mutatott előre, és mi odanéztünk. Egy dús fekete hajú nő rohand egy ládával a kezében. Vörös köpeny volt rajta, és minden más fekete volt. Aztán a hangzavarra felfigyelt, megállt, mint egy őz, utána felénk jött. Az arcából csak annyit lehetett leolvasni, hogy borzasztóan dühös. Nem tudtuk miért, de nagyon féltünk. Földbe gyökerezett lábakkal álltunk megmerevedve, semelyikünk nem mozdult meg.
- Te vagy a lány a temetőből, igaz? -kérdezte, nekem meg végre leesett hogy ki ez a nő. Viszont azt még mindig nem tudtam, hogy mit keres itt.
- I..igen -dadogtam
- Ha jót akartok, induljatok tovább most, mert ha beesteledik a patakból.. - itt megakadt és nem folytatta. A nő eltűnt. Köddé lett. Egymásra néztünk, és mindenki szemében ott ült a félelem, és a meglepődés.
- Menjünk - mondta Amy, én meg szédülve követtem.
Egy óra felé járhatott, és megéheztünk, ezért megkérdeztem Amy-t hogy mikor érünk ki az erdőből.
- Elvileg 1 óra múlva kint vagyunk, de nem vagyok biztos benne. Csak térképről ismerem ezt a helyet.
- Én abban sem vagyok biztos hogy valaha kiérünk.. - dünnyögtem.
-Jajj, Daisy, ne legyél már ennyire pesszimista! Fogd fel úgy, mintha kirándulnánk. - tanácsolta Amy, de én ettől csak rosszabbul éreztem magam.
- De te is tudod hogy nem ez történt! És lehet hogy mire kiérnénk egy faluba, éhen halunk! - kiabáltam rá, de ő nem válaszolt. Tudta hogy igazam van. Mindannyian tudtuk.
Sietősebb léptekkel folytattuk utunkat, és nem sokára kiértünk egy betonútra. Lehet, hogy kilométerekre van egy falu, ahol élelmet szerezhetünk, de az is lehet hogy mérföldekre. De köztudott, a remény hal meg utoljára.
- Na, végre! - lelkendezett Amy.
- Hurrá - tettem hozzá lehangolóan.
- Mikor állunk meg? - kérdezte ezek után Nathan.
- Megállhatunk, csak sietnünk kéne, nem szeretném látni ezt az erdőt mellettünk sötétben - mondta Amy, én meg helyeslően bólogattam.
Elindultunk, de az útnak nemsokára vége lett. Egy tábla állt az út közepén, és mögötte egy szakadék tátongott.
