~Night~

A leveleken, és fákon kopogni kezdett valami. Esik. Mivel egy szakadékhoz értünk, kénytelenek voltunk visszafordulni. Oldalra nem lehetett menni, annyira sűrű volt az erdő.

- Most már 100%, hogy nem éljük túl. - mondtam óriási gombóccal a torkomban.

- Nyugi. Semmi baj. - nyugtatott Amy - Most aludjunk, holnap visszafordulunk.

Egyáltalán nem voltam megnyugodva, és Nathan se. Hirtelen fény. Villám. Ösztönösen befogtam a fülem, és volt is miért. Akkora dörgés következett, hogy Amy és Nathan egyszerre ordított fel.

Aztán még hangosabb ordítást hallottunk az erdőből. Férfi hang volt.

- Miért pont velem történik ez? - ami alatt a férfi ezt ordibálta, elállt az eső. Aztán újra szakadni kezdett. Villám, dörgés. 

- Nem akarom! - újabb kiáltás. Villám, dörgés.

Aztán elhalkult minden, csak az eső kopogását lehetett hallani. Egyikünk sem szólt, de reszkettünk a félelemtől.

- A-aludjunk -dadogta Amy

- Te mersz? - kérdeztem remegő hangon

- Csak próbáljuk meg - enyhített

Megvártam, amíg mindketten elalszanak, aztán én is lecsuktam a szemem. 

"Ne félj"

Két szót suttogtak a fülembe. Kinyitottam a szemem, azt hittem, csak álmodtam. Még el sem aludtam, lehetetlen, hogy csak álmodtam. Az orrom előtt, a nedves földbe volt egy papírdarab, és két szó volt ráírva pirossal. Vér. 

"Be careful"

Legyek óvatos? Vagyis? Hogy érti? És ki? Honnan ismer? Amy és Nathan és Amy mellettem aludtak. Villám, dörgés.

Rázott a hideg, és nem csak az időjárástól. Halkan felkeltem, és kisétáltam a földútra. 

A távolban megmozdult valami. De elég messze. Nagy volt, legalább 180 cm. Elkezdtem futni felé, de olyan gyorsan, mint még soha. Próbáltam visszatartani a testem, de nem ment. Valami húzott felé. Már nagyon féltem, mert közeledtem. Körülbelül 5 méterre álltam meg tőle. Kifejezetten férfi alak volt, de még mindig csak a körvonalát láttam, hiszen nem volt világítás.

Villám, dörgés.

- Vigyázz magadra itt. Londonba találkozunk. - mondta, és eltűnt.

Villám, dörgés.

- Micsoda? - ordítottam - Gyere vissza! - de csak ennyi fért ki a torkomon.

Egyszerűen annyira meg voltam lepődve, és annyira örültem, hogy az kimondhatatlan. Biztonságérzetem lett, és készen álltam. Nem féltem. "Londonban találkozunk", vagyis túléljük? Remélem. Tudom?

Még mindig rázott a hideg, és visszaindultam. Nem tudtam kiverni a férfit a fejemből. Vajon ő az, az álomból? Sajnos nem láttam belőle sokat, mindenesetre, remélem. Zsebre vágtam a kezem, és megérintettem a papírt.

Villám, dörgés.

- Daisy! - hallottam Amy hangját 

- Itt vagyok - kiáltottam vissza

- Az Istenért, annyira aggódtam! - futott hozzám

- nathan jól van? - kérdeztem

- Igen - nézett furcsállva - Na, gyere menjünk vissza -

Amy ment elől, én mögötte. Befordult az erdőbe, ahol aludtunk. Én meg leültem az útra, és a kezeimmel átfogtam a térdem. Felidéztem a fiú szavait. Villám, dörgés. De nem akármilyen. A villám piros volt. A dörgés meg elcsépelt, rövid. Kirázott a hideg. Az eső még mindig szakadt. De az sem volt akármilyen. Minden csepp piros volt. Piros eső. Csak én látom ezt vagy mindenki? Vagy nem is eső? Kitártam a kezem, tölcsért formáltam, és megszagoltam. Nem volt különösebb szaga, így belenyújtottam a nyelvem. Akkor lett biztos hogy ez nem eső. Az íze.. Savanyú, és csípős egyben. 

Villám, dörgés. 

Ezúttal a villám az eredeti színén érkezett, és az eső is visszaszíneződött. Közelebb mentem a szakadékhoz, és lenéztem a mélyére. Csak sötétséget láttam, semmi mást. 

"Be careful"

Most a fejemben szólalt meg ez a hang. Nem értem, miért kell ez. Nincs most veszély sehol. Vagy mégis?

Villám, dörgés

~The Forest~

- Daisy! Indulnunk kell! - rázta a vállamat Amy
Emlékeztem az álomra. A nőre, Mamára. Mindenre emlékeztem, pedig először azt hittem, hogy az egész egy álom volt. A nő reggelre eltűnt. Úgy látszik, éjszakákra jön csak ki. Nagy nehezen feltápászkodtam, és Amyre pillantottam.
- Mikor keltél? - kérdeztem
- Nem rég. Hogy aludtál? 
- Szépet álmodtam - mosolyodtam el - Indulunk? 
- Persze
***
Egy óra séta után beértünk egy nagyon sűrű erdőbe, nem is tudtam hogy létezik ennyire sűrű. Legalábbis itt. Alig lehetett átpréselni magunkat a fák, és bokrok között. Egy idő után megálltunk pihenni, mert találtunk egy méter szabad helyet. Én folyamatosan motoszkálást hallottam, de nem szóltam, mert vagy hülyének néznek, vagy egyszerűen kinevetnek. Így nem szóltam. 
Aztán megszólalt Nathan.
- Csak én hallom ezt a folyamatos zörgést?
- Én is hallom, de biztosan egy állat. -mondta Amy, és körbenézett.
- Én indulnék... - mondtam alig hallhatóan, és felálltam.
Erre Nathan megijedt, így ő is felállt, ezért Amy is kénytelen volt jönni. 
Már mentünk egy ideje, amikor kiértünk egy tisztásra, amit középen átszelt egy patak. 
- Ó, hála Istennek! - rohant előre Amy - Víz! 
- Amy, nem biztos hogy..-keztdem de megakadtam, mert egy sikoltás közepette Amy eltűnt. Illetve lezuhant. De hiszem ott föld volt. Közelebb mentünk óvatosan Nathannal, folyamatosan a földet pásztázva. Aztán egy jó mély lyukat vettünk észre.
- Jól vagy? - ordítottam le.
- Nem tört el semmim, de hogy jutok innen ki? - üvöltötte vissza.
Nathan idegességében sírva fakadt, mire én is.
- Figyelj! Próbáld meg a lábaidat belefúrni a földbe, és mássz fel! - tanácsoltam.
- Megpróbálom. 
Nem sok idő múlva Amy már a lábán állt a felszínen. Mindannyian megkönnyebbültünk, és továbbhaladva, sokkal óvatosabban.
A palackokat feltöltöttük, és tovább mentünk a ködben. A nagy csendben egyszer csak Nathan felordított.
- Anya, nézd! - mutatott előre, és mi odanéztünk. Egy dús fekete hajú nő rohand egy ládával a kezében. Vörös köpeny volt rajta, és minden más fekete volt. Aztán a hangzavarra felfigyelt, megállt, mint egy őz, utána felénk jött. Az arcából csak annyit lehetett leolvasni, hogy borzasztóan dühös. Nem tudtuk miért, de nagyon féltünk. Földbe gyökerezett lábakkal álltunk megmerevedve, semelyikünk nem mozdult meg. 
- Te vagy a lány a temetőből, igaz? -kérdezte, nekem meg végre leesett hogy ki ez a nő. Viszont azt még mindig nem tudtam, hogy mit keres itt. 
- I..igen -dadogtam
- Ha jót akartok, induljatok tovább most, mert ha beesteledik a patakból.. - itt megakadt és nem folytatta. A nő eltűnt. Köddé lett. Egymásra néztünk, és mindenki szemében ott ült a félelem, és a meglepődés.
- Menjünk - mondta Amy, én meg szédülve követtem.
Egy óra felé járhatott, és megéheztünk, ezért megkérdeztem Amy-t hogy mikor érünk ki az erdőből.
- Elvileg 1 óra múlva kint vagyunk, de nem vagyok biztos benne. Csak térképről ismerem ezt a helyet.
- Én abban sem vagyok biztos hogy valaha kiérünk.. - dünnyögtem.
-Jajj, Daisy, ne legyél már ennyire pesszimista! Fogd fel úgy, mintha kirándulnánk. - tanácsolta Amy, de én ettől csak rosszabbul éreztem magam.
- De te is tudod hogy nem ez történt! És lehet hogy mire kiérnénk egy faluba, éhen halunk! - kiabáltam rá, de ő nem válaszolt. Tudta hogy igazam van. Mindannyian tudtuk.
Sietősebb léptekkel folytattuk utunkat, és nem sokára kiértünk egy betonútra. Lehet, hogy kilométerekre van egy falu, ahol élelmet szerezhetünk, de az is lehet hogy mérföldekre. De köztudott, a remény hal meg utoljára.
- Na, végre! - lelkendezett Amy.
- Hurrá - tettem hozzá lehangolóan.
- Mikor állunk meg? - kérdezte ezek után Nathan. 
- Megállhatunk, csak sietnünk kéne, nem szeretném látni ezt az erdőt mellettünk sötétben - mondta Amy, én meg helyeslően bólogattam. 
Elindultunk, de az útnak nemsokára vége lett. Egy tábla állt az út közepén, és mögötte egy szakadék tátongott.

~The Dream~

A hátam mögött egy számomra ismeretlen nő állt. Dús, fekete haja volt, erős csontozatú sovány arca, és a méregzöld szemei szinte szikráztak. A hangja, mikor megszólalt, mintha kígyó szisszent volna.

- Mit kerestek itt? - kérdezte bosszúsan

- Te mit keresel itt? - kérdeztem vissza reflexből

- Itt temették el a... Mindegy, nem tartozik rád. Miért alszotok itt? 

- Felgyulladt a házunk, és itt pihentünk meg

- Nem mennétek máshova? - a hangja már-már türelmetlen volt

- Nem. - válaszoltam egyszerűen - És, ha megbocsátasz, aludnék! - fordultam a másik oldalamra, ahol Amy és Nathan békésen aludt.

A nő morgott egyet és elment. Megkönnyebbültem fújtam ki a levegőt, és elgondolkoztam hogy mit keres egy ilyen halál félelmetes nő éjjel a temetőben.

Egy tisztásra értünk. A fiú még mindig a kezemet szorongatta, amikor megláttuk a színtiszta óceánt. A messzeségben Delfinek ugráltak ki-be a vízbe. A tisztást körülvették a szép színes virágos bokrok. A nap éppen felkelt, amikor kiértünk ide. Még minden párás volt, beleértve a levegőt is. Senki nem volt rajtunk kívül. Miután kicsodálkoztuk magunkat, a fiú hozzám fordult, és megfogta a másik kezemet is. A nyakamhoz hajolt, és belesuttogta A Szót. Elmosolyodtam és az ajkaihoz hajoltam. Mintha áram ütött volna meg, amikor hozzáértem. Közelebb sétáltunk a tengerhez, és leültünk egy farönkre. Vizes volt, de nem szóltam semmit. A fiú rám mosolygott, és az ölébe húzott. Boldog voltam. Ránéztem, és szőke tincsei az arcomba hullottak. Szerettem, ha ilyen közel vagyok hozzá. Biztonságérzetet adott. A fiú levette a cipőjét, és a homokon lépkedve belement az óceánba. Rám nézett, és intett hogy menjek oda. Rögtön levettem a cipőmet, és egyenesen hozzá mentem. Bámultuk a sima óceánt, és a Delfineket. Nem mondott semmit, de nem is kellett. A Delfin a közös állatunk. Mindkettőnknek van egy medálja, amin egy Delfin van. Ő a kezén, én pedig a nyakamban hordom. Ránéztem a kezére, és elmosolyodtam. Egy bőrkarkötőn egy csüngő Delfin, és A Lakat. Rajtam a delfin mellett van A Kulcs.  

Látta, hogy a kezét nézem, és kicsatolta a karkötőjét. Nem értettem, mit csinál. A nyakamhoz tette és kinyitott a kis Lakatot. A Kulcsot is gyengéd mozdulatokkal leszedte a nyakláncomról. Eltette a zsebébe A Kulcsot, és A Lakatot is. Fogott egy kavicsot, és lyukat ütött egy már amúgy is üledékes sziklába, Kivette a zsebéből A Lakatot, és rákattintotta a lyukas kőre. A Kulcsot is elővette, és összezárta a kezében. Rátette az én kezemet is, és együtt hajítottuk az óceánba. Ezután megcsókolt, rajtam pedig újra végigszaladt az áramütés. Ezután a messzeségben, egy szigeten tűzijáték szökött a levegőbe. Mindketten mosolyogva néztük. Mire újra a fiúra néztem, elhalványult és eltűnt. Kísérteties zongoradallam járta át a levegőt.

Könnyekkel az arcomon ébredtem fel. Annyira valóságos volt az álom. Még mindig érzem a fiú illatát. Citrom és Rózsa illata volt. Szőke tincseit az arcomban éreztem. Éreztem a kezét az arcomon. Láttam az óceánt, a Delfineket a szemem előtt. De vissza kellett térnem a valóságba. Az álmok mindig sokkal szebbek mint a valóság. Ha tehetném, mindig aludnék.

Mellettem Amy és Nathan még aludt. Becsuktam a szemem, és gyorsan letöröltem az arcomon lefolyó könnycseppeket. Megpróbáltam visszaaludni, hátha folytatódik az álom, de persze hogy nem történt meg. A hold gyönyörűen ragyogott az égen, megvilágítva a temetőt. Eszembe jutott a nő, és hátranéztem. Egy sírkő előtt térdelt, és sírt. Sok ideig néztem, és arra lettem figyelmes hogy Nathan a nevemet suttogja.

- Mi a baj? - néztem rá

- Félek. - suttogta

- Semmi baj. - mondtam, átkaroltam és magamhoz húztam

- Miért sír az a nő mögöttünk? - kérdezte félelemmel a hangjában.

- Fogalmam sincs. De most aludj. 

Ezután a kezemre tette a fejét, és máris aludt. Újra az álmomra gondoltam. Remélem teljesül. Bár ilyen gyönyörű hely biztosan nincs. Megint halk suttogásra lettem figyelmes. Nathanra néztem, de ő aludt. Amy is. Körbenéztem. Senkit nem láttam, csak a nőt, de ő még mindig a sírkőnél térdelt. 

- Fent, Daisy - suttogta valaki újra.

Felnéztem. Sehol senki. A levegőben hogy is lehetne?

- Igen itt vagyok. - jött a hang fentről. Egész testemet átjárta a remegés. 

- Ki vagy? - suttogtam

- Daisy, a házatokban égtem meg. - mondta, és erre az arcomból kiszökött az összes vér. 

- Mama?! Tényleg itt vagy? Vagy csak én hallak? - kérdeztem remegve. A hangom is remegett. De hát szellemek nem léteznek!

- Itt vagyok. Semmi baj, ne félj. - nyugtatott.

- Mama! Éppen a semmiből beszélsz hozzám! Mégis, hogy ne félnék? - lett volna ezer kérdésem, de nem bírtam feltenni. 

- Semmi baj. Aludj csak vissza, lefekszem melléd. - mondta, én meg tágra nyitott szemmel meredtem magam elé. Most féljek? De ez csak Mama. Aki meghalt. Magammal vitatkozom. Csak meg kéne nyugodnom, és visszatérni az álmodozásba. Az a legjobb. 

~The Fire~

Éppen hazaértem a kisöcsémmel, Nathannal a játszótérről, amikor meghallottam Amy hangját.

- Daisy, hazaértetek? Segíts kérlek a vacsorában!

Beszaladtam a konyhába, Nathan kezét szorítva.

- Légyszíves, tedd fel a vizet forrni! - kérte Amy - Megnézem, hogy van Mama. - mondta, és beszaladt a beteg anyjához. Mamát nagyon szeretjük, de súlyos betegsége van. Kórházba nem tudjuk elvinni, legalább száz kilométerre lakunk a kórháztól. Ebben a faluban csak egy kisbolt van és egy ócska játszótér.

Iskolába se járok, Amy tanít néha. Feltettem a vizet forrni, és bementem Nathannal a szobánkba.

A házunk nagyon kicsi, két szoba van. Van egy közös szobánk Nathannal, itt alszunk mi, Amy és Mama pedig a nappaliban alszanak. 

Nathannal játszottam a szobában egy régi társasjátékkal, amikor látom, hogy Mama kimegy a konyhába.

- Daisy! - kiáltotta hangosan.

- Mama? - rohantam ki a szobából. - Mi ez a szag? -

- Amy! Tűz van! Mama, gyere ki gyorsan! Nathan, ide! - üvötöttem torkom szakadtából. Mamáért rohantam, de őt elnyelték a lángok. Csak reménykedtem hogy az ablakon ki tud mászni. Nathannal együtt bömbölve rohantunk ki a házból. Amy már kint volt, és vödröket töltött meg a kerti csapnál. Odarohantam hozzá segíteni, és a konyhaablak felé vettem az irányt.

- Amy, Mama még bent van! - ordítottam

- Micsoda? Hol? - kérdezte üvöltve és már őt is rázta a sírás.

- A konyhában!

De ekkor már késő volt. Égett az egész ház, és fojtogatott a füst. Amy ráhajította az utolsó vödröt is a házra, és rohanni kezdtünk. Én már azon gondolkodtam, hogy miként lehetnék öngyilkos, hisz az egész miattam van. 

Már az árvaházban is ezen gondolkodtam régebben, amikor Amy még nem fogadott örökbe. Soha nem volt jó életem, és nem értem minek éljek, ha az igazi szüleimnek nem kellettem. Az igazi anyukám 16 évesen szült meg. Felelőtlen volt, és árvaházba küldött, mondva hogyha felnövök, visszavesz. Már 17 éve voltam azon a borzalmas helyen, de nem jött. Apámat sose láttam. 

- Daisy! - kezdte Amy de közbevágtam

- Tudom miattam volt... Tudom, Mama miattam halt meg. Öngyilkos leszek. - jelentettem ki, a saját könnyeimben fuldokolva.

- Nem erről van szó -mondta Amy

- Hát? - néztem rá furán

- Nincs semmink, el kell mennünk az unokatestvéremékhez.

Amy unokatestvére, Lena nagyon érdekes ember. Minden vackot összegyűjt, és azt hiszi hogy mágia van benne. Tele van a háza medálokkal, szelleműző bábukkal, és mindenféle ilyen érdekes cuccokkal. Van egy macskája, vele tölti szinte minden idejét, amikor nem jönnek hozzá emberek. Mert Lena jósnő. A jóslatai általában bejönnek, de nagyon meg tudja rémiszteni az embert. Nekem azt mondta, amikor Amy örökbefogadott, hogy hamar fogok meghalni, autóbalesetben. Hát, remélem nem fog bejönni, de eddig nem is volt rá esély, hisz a legközelebbi főút 20km-re volt a házunktól. Viszont Lena közel lakik a főúthoz -értelemszerűen-, viszont egyáltalán nem bánnám ha meghalnék...

Lena háza a városban van, egészen pontosan a fővárosban, Londonban. Odáig el kellett gyalogolnunk, mert nincs kocsink és itt busz se jár. Még telefont se tudtunk kihozni, muszáj volt otthagynunk a még égő házat, remélve hogy a tűz nem terjed tovább. Erre nem volt sok esély, de nem volt más választásunk. Már egészen sötét volt, amikor a falu temetőjéhez értünk. Telihold volt, így mindent tökéletesen láttunk. Nathan még mindig bömbölt, de most még jobban rákezdett. Amikor régebben Lenánál voltunk, ő mesélt mindig olyan ijesztő horrormeséket, amik éjszaka a temetőben játszódnak. Ez megtette a hatását Nathannál, de én nem hittem el akkor se, de még most sem hiszek a szellemekben. 

- Srácok, meg kéne állni. Nem gyalogolhatunk egész éjszaka. Pihenjünk le itt. - mondta Amy.

- Pont itt? - kérdeztem

- Inkább. - válaszolta Amy, és kicsit megértettem. Legalább nem a semmi közepén, ahol bármikor ránk támadhat valami ragadozó.

- Anya, félek! -mondta sírva Nathan Amynek.

- Semmi baj, itt vagyunk. Nem lesz semmi! -feküdtem be mellé

- Nathan, nincsenek szellemek. -feküdt a másik oldalára Amy

Lehet hogy már ezt se hallotta, nemhogy nem félt, rögtön álomba merült. Fáradt volt. Én is. Általában esténként a sötétben gondolkodni szoktam, de most inkább féltem. Nem tudom mitől, mert szellemekben nem hiszek, de valahogy mégis ijesztő volt. 

Nem tudom mikor aludtam el, viszont biztos azt gondoltam hogy reggel ébredek fel. Nem így lett. Valaki megkopogtatta a vállam, erre hátranéztem, azt hittem Amy az. De nem ő volt. Ijedtemben felsikoltottam.